Dr. Sárközy Ferenc: Térinformatika
Fotogrammetriai módszerek a pontok helyzetének
meghatározására II
Ebben a részben megismerkedünk
- a
fotogrammetriai termékekkel és módszerekkel , ezen belül
- a koordináták és koordináta együttesek meghatározásával,
- a vektoros térképkészítéssel és
- a tónusos termékekkel és előállításukkal;
illetve a digitális fotogrammetria
univerzális feldolgozó eszközével a
- fotogrammetriai munkaállomásokkal.
A digitális fotogrammetria főtermékei:
digitális formában. Természetesen megfelelő perifériák segítségével ezekből az
állományokból nyomtatott illetve rajzolt termékeket (hardcopy) is elő lehet
állítani.
A digitális fotogrammetria munkafolyamatát jól szemlélteti a
3.45 ábra.
|
Az ábra bal oldala azokat a műveleteket
foglalja össze, melyeket a fotogramméterek végeznek a virtuális adatbázis
létrehozása érdekében.
A bemenő adatok, amint azt az előző részben már
részleteztük, vagy eleve digitális fényképezés eredményei, vagy az analóg
felvételek szkennelésével jönnek létre.
|
A következő lépésben sor kerül a
modell tájékozására, a fotogrammetriai alappont meghatározásra, illetve szükség
esetén a képminőség javítására (erről egy következő részben szólunk).
A jelenlegi fejezet tárgya tulajdonképpen a következő négy blokk: az ortofotó
készítés, a Digitális Magasság Modell előállítás, a vonalas (objektum)
kiértékelés és a keresztszelvény készítés, mely utóbbi elsősorban nem a GIS,
hanem a mérnöki tervezés szempontjából fontos, ezért erre a témára nem térünk
ki.
Az utolsó négy blokk arra utal, hogy ugyanazok az adatok különböző
feldolgozottsági szinten illetve különböző rendezésben mint virtuális
adatbázisok jelentkeznek a különböző szakmájú végfelhasználók számára.
A kordináták és koordináta
együttesek meghatározása
A földi pontok koordinátáinak ismerete szükséges a külső
tájékozási adatoknak a kollinearitási feltételeken
alapuló meghatározásához. A fotogrammetriai módszerek gazdaságosságát
igyekeztek azzal fokozni, hogy a képenként szükséges négy illesztőpontot
részben fotogrammetriai módszerrel határozták meg. Ha ugyanis az első kép
tájékozási adatai földi pontok felhasználásával meghatározhatók úgy felírhatjuk
a kollinearitási egyenletek sorba fejtett variánsait olyan pontokra is melyek
két vagy három egymást követő képen megtalálhatók. A sor meghatározott részein
ismert koordinátájú földi pontokat is találunk, melyekre az egyenleteket ismét
felírjuk. A túlhatározott rendszert kiegyenlítéssel kiszámolva, megkapjuk a
képeken kiválasztott pontok földi koordinátáit. E pontok segítségével
valamennyi kép külső tájékozási adatát kiszámolhatjuk és a további
feldolgozásban felhasználhatjuk. A röviden vázolt módszert sugárnyaláb
kiegyenlítésnek hívják.
Bonyolult terepi körülmények között (pld. sivatagban) célszerű
lehet az illesztőpontokat nem csak előre jelölni de állandósítani is és
koordinátáikat az esetleges kitűzési munkák során felhasználni. A
térinformatikai adatnyerés szempontjából azonban maguk a légi háromszögeléssel
nyert koordináták (ellentétben a külső adatokkal) nem bírnak nagy
jelentőséggel. Talán a leglényegesebb terméke a digitális fotogrammetriának
ugyanakkor, a rendezett koordináta együttesként is felfogható digitális
magasságmodell vagy angol rövidítéssel DEM
. Amint arról már szóltunk, a modellt létrehozhatjuk jól kiválasztott szórt
pontokra támaszkodva is, ezt a modellt nevezik TIN-nek. A TIN létrehozása
azonban egyelőre még nem automatizálható és aktívan igényli a földi felmérő
vagy fotogrammetriai kiértékelő közreműködését. A DEM azonban az első olyan
termék, mely létrehozását automatizálták, ezért egy kissé bővebben vázoljuk fel
a folyamatot.
A DEM szabályos rácsban (pld 50 m. x 50 m.) tárolja a
magasságokat. Létrehozható földi mérési módszerekkel , fotogrammetriai
módszerekkel, sőt a későbbiekben tárgyalandó GPS módszerekkel is. Ha a kisebb
részletektől eltekintünk, úgy azt mondhatjuk, hogy mindhárom mérési módszer esetén
két fő stratégiát alkalmazhatunk a DEM létrehozására: vagy közvetlenül a szabályos
rácspontokban mérjük a magasságokat vagy többé-kevésbé rendszertelenül
elhelyezkedő pontokban mérünk, és a kapott értékekből interpolációval vezetjük
le a szabályos magassági rácsot. A digitális
fotogrammetriai adatnyerés esetén még azt is megválaszthatjuk bármely stratégia
szerint is kívánunk eljárni, hogy emberi közreműködéssel vagy a nélkül kívánjuk
elvégezni a mérést.
A digitális fotogrammetriai kiértékelést a fotogrammetriai
munkaállomás segítségével hajtjuk végre.
Ha emberi közreműködéssel
végezzük a kiértékelést, úgy a már korábban meghatározott külső tájékozási
adatok felhasználásával (vagy illesztőpontok segítségével) tájékozzuk a képpárt,
beállítjuk a rácsoldalak hosszát és beindítjuk az eljárást. A számítógép ezután
XY értelemben az első rácspontba vezérli a mérőjelet az operátor pedig a sztereoszkópikus
látás felhasználásával egy tárcsa segítségével rávezeti a mérőjelet a terepre
és egy gomb megnyomásával nyugtázza a művelet elvégzését. A mérőjel ezután a
következő pontra áll és a művelet mindaddig folytatódik míg a tartomány utolsó
rácspontja nem kerül sorra. Ezután a gép beállítja a következő modellt és a
művelet folytatódik.
A második stratégia alkalmazása magasabb követelményeket
támaszt a kiértékelővel szemben, a minőségi munka előnyei ugyanakkor
szoftvertől függően többé vagy kevésbé elvesznek az interpoláló eljárás során.
Ezért napjainkban ezt a módszert elsősorban TIN modellek létrehozására
használják. Az operátor a terep sztereoszkópikus szemlélése alapján kiválasztja
a terep jellemző pontjait és a mérőjel terepre illesztésével meghatározza azok
mindhárom rendezőjét. A feladat megoldásához az operátornak már mindkét kezére
szüksége van: egyik kezével a pozicionáló gömb (népszerű nevén "hanyat
egér") segítségével vízszintes értelemben mozgatja a mérőjelet, másik
kezével tárcsát mozgat, mely a mérőjel függőleges mozgását vezérli.
Az automatikus kiértékelési eset vizsgálatakor lapozzunk vissza a 3.40 ábrához. Ha a szabályos
rácspontokat a normál-szterogramm baloldali képén definiáljuk (például 30 mm-es
pixel méret, 1:10000 közelítő képméretarány, 60%-os átfedés, 30
m. x 30 m.- rács esetén kijelöljük, hogy a mérések y szerint a 3700-ik,
3600.-ik, 3500.-ik stb sorok x szerinti -800.-ik, -700.-ik, -600.-ik stb.
pixeleire vonatkozzanak), úgy a kapott vízszintes modellkoordináták az (X),
(Y), (Z) modellkoordináta rendszerben meg fognak felelni az
elvárásoknak ( feltéve, hogy és b értékét helyesen
adtuk meg), ha azonban az (X), (Y), (Z) koordinátákat
áttranszformáljuk a vetületi koordináta rendszerbe úgy a rács nem lesz
ÉK tájolású, kissé el fog térni a derékszögtől és a 30-m.-es lukbőségtől.
Felfoghatnánk a kapott eredményt mint TIN struktúrát is mivel azonban a közel
rács jellegű pontok számára igen előnytelen a TIN struktúra célszerűbb egy
második lépésben a kvázi rácspontokat egy szabályos tájolású és lukbőségű
rácsba interpolálni.
A rácspontok magasságát közvetlenül meghatározó módszer
alkalmazása esetén először elvégezzük a normál-sztereogramm X,Y,Z
koordináta rendszerének tájékozását a földhöz kapcsolt koordináta
rendszerhez képest. A tájékozáshoz hét adatra (O1 három koordinátájára, a tengelyek három elfordulás komponensére és a
méretarány tényezőre) van szükségünk. Az adatok meghatározhatók, ha legalább
két a képeken látható földi alappont vízszíntes és három alappont magassági
koordinátáit ismerjük.
Megtervezzük a rács sarokpontok koordinátáit a földi
rendszerben, majd a koordináta transzformáció
kifejezésében a képkoordináták helyett a modellkoordinátákat szerepeltetve
és kifejezve, a földi koordinátákat pedig görög nagybetűvel jelölve, a rács sarokpontok
modellkoordinátáit a következő alakban írhatjuk fel:
,
illetve kifejezve a keresett értékeket:
.
A kifejezések jobb oldalán mindent ismerünk a magasság
kivételével. Mivel azonban közel állótengelyű felvételeknél a31 és a32 közel zérus,
míg a többi együttható értéke állótengelyű felvételeknél is párosával a 0 és 1
között változik a függvényében, első közelítésként eltekinthetünk a
rácspontok modellkoordinátáinak számításánál a harmadik tagtól.
A rácspontoknak megfelelő x', y' baloldali képkoordináta
értékek számításához a normál-sztereógramm kifejezéseiből
kell kiindulnunk (ne felejtsük el, hogy a normál-sztereógrammban y'=y'' tehát
ennek meghatározásával nem lesz több gondunk). Fejezzük ki a keresett
ismeretleneket:
.
A kapott kifejezésekből világos hogy az ismeretlenek száma
nagyobb az egyenletek számánál, a megoldást tehát iterációs formában
kell keresnünk.
Vegyünk fel Z értékeket (a terepről szerzett ismereteinket
felhasználva), számoljuk ki az ennek a felvételnek megfelelő képkoordinátákat
és az előző pontban ismertetett korrelációs elárással
határozzuk meg a parallaxist. Ha a felvett érték és a számított
érték megegyezik, akkor készen vagyunk, ha nem úgy újabb magasság felvételével
folytatjuk a keresést. Mivel a felvett magasság az y' koordinátákat is
befolyásolja, célszerű a magaságokat úgy lépcsőzni, hogy azok egy-egy pixelnyi
ugrást eredményezzenek a sorok között.
A másik lehetőség a feladat megoldására kétdimenziós
korrelációt igényel. ebben az esetben kis négyzeteket illesztünk
különböző felvett magasság értékkel a rácspont köré. A normál-sztereógramm
fenti kifejezéséből kiszámolhatjuk az adott magasságú ablak sarokpontjainak
képkoordinátáit mindkét képen. Kiszámoljuk a különböző magasságú kép párokra a kétdimenziós
korrelációt mindkét képen és az a magasság lesz a valódi, melyhez tartozó
korreláció érték maximális. Ez a feladat nem normalizált tájékozott kép párokkal
is megoldható, ebben az esetben azonban a normál-sztereógramm helyett az általános kifejezéssel kell az ablakok sarokpontjainak
képkoordinátáit meghatározni.
Vonalas térképeket a digitális fotogrammetriában két
módszerrel hozhatunk létre. Ipari körülmények között mindkét módszer operátori
munkát igényel, azaz a kiértékelést programok támogatásával szakember végzi.
Elvileg lehetséges e módszerek néhány főbb műveletének automatizálása is, e
módszerek azonban egyelőre még csak kísérleti stádiumban vannak és a
gyakorlatban elsősorban katonai feladatoknál kerülnek alkalmazásra.
A digitális fotogrammetriai munkaállomáson végrehajtott vonalas
kiértékelés az operátor szempontjából nagyon hasonlít arra a munkára, amit a
kiértékelő az analóg fotogrammetriai kiértékelő berendezéseken végez.
A feladat a sztereomodell tájékozásával kezdődik. A tájékozott modellt megjelenítő képernyőt az operátor szemüvegén
keresztül a térben látja. Mivel a cél a terep síkrajzának kiértékelése, az
operátor a pozicionáló gömb és egy kézi tárcsa segítségével ráhelyezi a térben
lebegő mérőjelet a kiértékelendő vonalra (útra, patakra stb.) és úgy
vezeti végig rajta, hogy az objektum felszínével érintkezésben maradjon. A
kiértékelt pontok közül, az utasítás paraméterezésének megfelelően, a
számítógép megadott út-, vagy idő intervallumonként rögzít egyet-egyet, illetve
arra is van lehetőség, hogy az operátor gombnyomással jelezze a rögzítendő
pontokat. A kiértékelő szempontjából lényeges különbség az analóg és digitális
kiértékelés között abban jelentkezik, hogy a kiértékelt szakasz
érzékelhető a képernyőn (pld villog) és utasításra regularizált képével
helyettesíthető. Ez utóbbi azt jelenti például, hogy a kiértékelt
szabálytalan vonalra a gép spline-t illeszt, vagy a nem derékszögűnek adódó
házakat ortogonalizálja stb. Ha a kiértékelés célja hardcopy, úgy lehetőség van
az egyezményes jelek (szimbólumok) beiktatására is. Mivel azonban általában a
kiértékelés eredménye térinformatikai hasznosításra kerül (még akkor is ha a
végcél papír térkép) a kiértékelés folyamatában az operátor létrehozza a kiértékelt
vektorok topológiáját is.
Míg a hagyományos analóg vonalas kiértékelés a síkrajzon kívül
kiterjedt a szintvonalak kiértékelésére is, a digitális fotogrammetriai
munkaállomáson erre nincs szükség, mivel a magasságokat DTM-ben tárolják, s ha
a papír térképen esetleg színtvonalakra volna szükség, úgy azok számítógépes
programok segítségével a DTM-ből automatikusan levezethetők. A másik lehetőség
vektorizált síkrajzi állományok létrehozására az ortofotó
térképek digitalizálása. Ennek a módszernek az a nagy előnye, hogy
nem igényel nagyon költséges fotogrammetriai munkaállomást, hanem megfelelő
szoftver (pld INTERGRAPH MGE) felhasználásával megfelelően konfigurált PC-n is
végrehajtható ( maguknak az ortofotóknak a létrehozása természetesen igényli a
nagyteljesítményű számítógépet, de sokkal gazdaságosabb ezekkel a gépekkel csak
azokat a feladatokat megoldani, melyek kisebb gépeken nem végezhetők s jelentős
mértékben automatizáltak). Ha a digitalizálást mégis fotogrammetriai munkaállomáson
hajtjuk végre, úgy a művelet az INTERGRAPH MSFC program modul teremtette
környezetben végezhető.
A módszer lényege, hogy a digitális ortofotót behívjuk a futó
programrendszerbe, és megfelelő ablakolás után a képernyőn ráállunk
az egérrel vagy cursoral vezérelt szálkereszttel a digitalizálandó pontra.
Cursor használata esetén itt is alkalmazható a folyamatos rögzítés valamelyik
variánsa, a gyakorlatban azonban, tekintettel a gépek korlátozott kapacitására,
rendszerint pontonkénti regisztrálást alkalmaznak. A további lépések főbb
vonásaikban megegyeznek az előző módszerrel kapcsolatban elmondottakkal.
A folyamat részleges automatizálása mind tájékozott kép pár,
mind ortofotó felhasználásával megoldható. Mindkét esetben azonban arra van
szükség, hogy a későbbiekben ismertetendő képfeldolgozó
eljárások felhasználásával élkiemelést és szűrést hajtsunk végre a kép páron
illetve az ortofotón.
Ha kép párokat használunk úgy a baloldali képen létrejött
összefüggő élekből mintaállományokat képezünk és kétdimenziós korrelációval
megvizsgáltatjuk, hogy melyek az összetartozó élek. A keresési állományok
kijelölése igen bonyolult feladat ezért részleteivel nem foglalkozunk, csak
megjegyezzük, hogy a folyamat előrehaladásával élről élre a keresési állomány
szűkíthető.
Ha ismerjük egy-egy él összetartozó koordinátáit a két képen
ugy a megfelelő földi koordináták számíthatók. Ezután kerülhet sor az élet
meghatározó pontok alaktól függő ritkítására, majd a generalizálásra és
regularizálásra.
Ortofotó alkalmazása esetén nincs szükségünk a korreláció
számítására, hisz a kiemelt élek már földi koordináta rendszerben vannak
megadva. Ha az élkiemelés után olyan átkódolást alkalmazunk, hogy csak az élek
legyenek feketék a többi terület pedig fehér, úgy a vektorizálási
folyamatot az ismertetett módon hajthatjuk végre.
Az automatikus módszerek fő problémája, hogy a megvilágítási
viszonyok helyi változásai (szaggatott felhőzet) valamint fedő objektumok (fák)
véletlen megjelenése következtében a kiemelt élek szürkesége nem lesz
egyenletes a két képen, és szakadások állhatnak elő a természetben folyamatos
vonalban. A kutatók e problémákra igyekeznek megoldásokat találni egyre nagyobb
sikerrel. Amíg azonban ez a siker nem teljes az automatikus módszerek csak
akkor használhatók, ha a képernyőn operátori közreműködéssel javítjuk a módszer
nyújtotta eredményeket, összehasonlítva a kapott vektorokat a térmodellel
illetve az ortofotóval.
Amint azt az előző
részben vázoltuk egy tájékozott kép felhasználásával csak
akkor állítható elő az objektum torzítatlan képe, ha az eredetileg sík volt.
Ezt a tényt használták ki az analóg fotogrammetria egyképes eljárásai arra,
hogy optikai-mechanikai vetítőberendezésekkel előállítsák a síknak
tekinthető terepfelszín torzítás mentes fototérképét. Ha a terep a
repülési magassághoz képest figyelemre méltó domborzattal rendelkezett a
számítógépek felhasználása nélkül nem lehetett torzítatlan képeket előállítani
a terepről.
Az első ortofototérképeket féldigitális
technikával állították elő, mivel a végterméket egy igen bonyolult, számítógép
vezérelt optikai-mechanikai berendezés fényképészeti módszerrel készítette.
A digitális fotogrammetria első nagy sikere a digitális
ortofotótérképek tömeges előállításához kapcsolódik.
Az automatikusan előállítható ortofotó
térképek ugyanis szinte minden olyan feladatra alkalmasak mint a hagyományos
vonalas térképek, e mellett azonban az információ tartalmuk jelentésen
meghaladhatja azokét, ugyanakkor gyorsan és olcsón állíthatók elő.
A módszert a normalizálással kapcsolatban
felvázolt 3.41 ábra segítségével érthetjük meg.
Tekintsük a baloldali pixeleket az ortofotó földi X,Y,Z koordináta rendszerének
X,Y síkjában fekvőnek és számítsuk ki az egyes földi
pixelközéppontoknak megfelelő helyeket a rajz jobboldalán ábrázolt fényképen.
Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni szükségünk van a pixelközéppontok Z
koordinátáira is, ezért az ortofotó térkép készítése előtt el kell végeznünk a magassági kiértékelést.
Ha már rendelkezésre áll kellő felbontású DTM az adott
területről, úgy a pixelközéppontok Z koordinátáit a DTM felhasználásával
interpoláljuk. Az ortofotó pixeleinek szürkeségi értékeit vagy azon képpixelek
szürkeségi értékeivel tesszük egyenlővé, amelyekbe az átszámítás után esnek,
vagy interpolációval határozzuk meg a négy legközelebbi pixelközépponthoz
tartozó szürkeségi értékekből. A célból, hogy a transzformációból egy képpixel
se maradjon ki az ortofotó pixelszámát a kép pixelszámához képest jelentősen
meg kell emelni.
.
|
|
3.46 ábra -
szines, nagyméretarányú ortofoto részlet
|
|
A digitális ortofotó
a raszteres vagy hibrid GIS szoftverek egyik legfontosabb bemenő adata.
A digitális fotogrammetriai munkaállomások
céljaira különleges felhasználói interfésszel és néhány speciális perifériával
ellátott, gazdag grafikus feldolgozói és megjelenítési képességekkel rendelkező
számítógépet alkalmazhatunk. A számítógépet az alkalmazott szoftver teszi
fotogrammetriai munkaállomássá. Lényeges még, hogy a monitort valamilyen
módszerrel sztereoszkopikusan lehessen szemlélni.
|
A fentiek szerint a számítógép típusa
elvileg nem meghatározó, az oktatási gyakorlatban találkozunk PC-ékkel is munkaállomás
szerepkörben, gyakorlati, termelési feladatok megoldására azonban
gazdaságosan csak a 'munkaállomás' kategóriájú számítógépek alkalmazhatók. A
munkaállomások alkalmasságát a külön grafikus processzorok, a nagy műveleti
sebességek (mind a képek, mind a vektor grafika, mind a számítások
vonatkozásában) a képpufferek, a nagy belső és külső tárkapacitás, a memória
közvetlen portok biztosítják.
|
Amint már említettük, ahhoz hogy a bármennyire is gyors,
nagykapacitású számítógép alkalmas legyen az interaktív térkiértékelésre is
arra van szükség, hogy ellássák sztereó felhasználói interfésszel.
A mesterséges sztereoszkopikus látás megköveteli, hogy a
szemlélő a különböző felvételi pontokon készített, átfedő, tájékozott kép pár
bal és jobboldali képét csak a bal illetve jobb szemével szemlélje. Ezt a
feltételt a legkorszerűbb munkaállomások (pld. az alábbiakban ismertetett
Intergraph IS 6487) úgy biztosítják, hogy másodpercenként 120-szor
váltakozva hol a baloldali, hol a jobboldali képet vetítik a képernyőre.
Mivel a sztereó látáshoz az kell, hogy az észlelő bal szeme mindig csak a bal,
jobb szeme mindig csak a jobb képet lássa ezért olyan szemüveget adnak a
kiértékelőnek, melynek bal 'lencséje' akkor sötétül el amikor a jobb kép
van a képernyőn, a jobb 'lencséje' pedig akkor zár, amikor a képernyő a bal
képet vetíti. A zárást a 'lencsékben' lévő folyadékkristályok segítségével érik
el, melyek feszültség hatására elsötétülnek. A 'lencsékre' jutó impulzusok
szinkronizálását úgy oldják meg, hogy a képernyő szinkronizáló jeleivel
infravörös fényforrást modulálnak, mely a képernyő felől az észlelő felé
sugároz. Ennek a kialakításnak az az előnye a vezetékes szinkronizálással
szemben, hogy egyszerre több észlelő is szemlélheti a sztereó modellt aminek
elsősorban az oktatásban van nagy jelentősége.
Ismerjük meg egy korszerű fotogrammetriai munkaállomás az
INTERGRAPH ImageStation 6487 néhány fontosabb jellemzőjét. A számítógép architektúrája
egyesíti a RISC munkaállomást a képfeldolgozó kompjuterrel, olyan párhuzamos
felépítést hozva létre, mely biztosítja a raszteres és vektoros adatok egyidejű
megjelenítését és manipulálását ugyanazon a képernyőn anélkül, hogy az átfedő
vektoros állomány törölné vagy megváltoztatná az érintett pixeleket. E célból
mind a képek mind a rajzok tároláséra olyan puffer kerettárolókat biztosít,
melyekben a színek számára 24 bit áll rendelkezésre.
A VITec képfeldolgozó kompjuter sebessége 300 MOPS (300 millió
műveletet hajt végre másodpercenként). A vektor grafikát az Intergraph EDGE II+
grafikus alrendszere csővezeték rendszerű feldolgozással 24 biten végzi, a
vektor műveleteknél a CPU SPECmark-ja 33. A monitor 27 inch-es. 1664x1248 pixel
felbontású.
A rendszer belső memóriája alapkiépítésben 32 MB ECC, mely 256
MB-re bővíthető. A merev lemez 1 GB-s. A nagymennyiségű be- és kimenő adatra
figyelemmel a rendszer gyors SCSI buszán hat szabad port van, a lemez és szalagegységek
bővítésére.
A munkaállomás UNIX V 3.1 operációs rendszerrel működik. A
fotogrammetriai feladatokat az IMD moduláris program rendszer és moduljai
segítségével hajtja végre. A feladat megfogalmazás, input output szervezés
céljait az ISPM modul szolgálja. A fotogrammetriai alappont meghatározás
illetve a tájékozás az ISDM és ISDO modulokkal végezhető. Az adatnyerést az
MSFC program csomag hajtja végre s lehetőség van a nyert adatok közvetlen
bevitelére az Intergraph GIS szoftverébe az MGE-be. Az interaktív (operátoros)
kiértékelések magával az IDM-el végezhetők. Az automatikus DTM előállításhoz a
más cégek által készített ISAT és ISMT programok használhatók. As ISIR program
egy légifénykép és a tájékozási adatok illetve az MGE MSM moduljával nyert DTM
segítségével hozza létre az ortofotót.
Az output alapvetően digitális ortofotókból áll, melyek
megfelelő formátumban optikai lemezeken terjeszthetők és különböző GIS
szoftverek számára jelentkezhetnek bemenetként. A vonalas kiértékelés eredményei
vagy közvetlenül az MGE GIS szoftverbe jutnak magán az állomáson, vagy a
MicroStation Feature Collection (MSFC) szerkesztő programból többféle
formátumban más vektoros GIS rendszerekbe vihetők. Ha az eredményekből térképet
akarunk rajzolni, úgy az MGE Map Publisher moduljával vezéreltethetjük a térkép
szeparátumok vagy ortofoto térképek filmre írását valamely nagy formátumú
MapSetter rendszeren. A további nyomdatechnikai munkák a szokásos módon
végezhetők.
Megjegyzéseit
E-mail-en várja a szerző: Dr Sárközy Ferenc