Dr. Sárközy Ferenc: Térinformatika
Megjelenítési funkciók II
Ezen a lapon befejezzük a megjelenítés kérdéseit miután
áttekintjük
A 90-es évek előtt az árnyalás (szakmai zsargonban színtörlés
vagy 'sauberolás') kifejezéseket leginkább csak a topográfusok és kartográfusok
használták, napjainkban ugyanezt a fogalmat 'rendering' alakban már az AUTOCAD
használóinak széles tábora ismeri.
Az árnyalás azt a
fizikai tényt modellezi a felületek élethű megjelenítésére, hogy a természetben
található felület elemek a megvilágítás, a térbeli helyzet, a visszaverő anyag
minősége és a szemlélési pont elhelyezkedése függvényében különböző
fényességgel látszanak.
Esetenként a felsorolt tényezők több paraméterrel is
befolyásolják az eredő fényességet, melyek megadását a szoftverek gyakran
igényelhetik ezért indokolt, hogy röviden áttekintsük ezeket a paramétereket és
bemutassuk a fényességre gyakorolt hatásukat.
A megvilágítás szórt (diffúz) vagy pontból kiinduló sugaras
lehet.
A diffúz
megvilágítás következtében fellépő árnyaltság független a felület elem
térbeli helyzetétől és csak a fény erősségétől és az elem visszaverési
tulajdonságaitól függ. Ebből következik, hogy ez a megvilágítás önmagában
alkalmatlan a felület plasztikus megjelenítésére, ugyanakkor kiegészítő
megvilágításként alkalmazva hasznosan csökkentheti a mesterséges látvány
hatását keltő túlzott kontrasztot.
A sugaras
megvilágításnál feltételezzük, hogy a megvilágító pont a végtelenben van, s
ezért minden beeső fénysugár párhuzamos. A felületelem sugaras megvilágításból
eredő fényessége függ a beeső sugár és a felületelem szögétől. Akkor lesz az elem a legfényesebb ha
a sugár merőleges a felületre, a felülettel párhuzamos megvilágítás esetén az
elem sötét marad.
Amint azt az előző bekezdésben már láttuk a felületelem
térbeli helyzete (azaz síkjának szöge a megvilágító fénysugárral) befolyásolja
az elem fényességét. Ez a fényesség tulajdonképpen azt jelenti, hogy az
elem visszaveri a fényt, ez a visszaverődés azonban az esetek többségében
túlnyomóan diffúz.
Teljesen diffúz
visszaverődés
esetén a szembe jutó fényenergia mennyisége, hasonlóan a diffúz megvilágítás
okozta fényességhez, független a szemből az elemre bocsátott sugár szögétől. Tükrös
visszaverődés esetén elvileg a szembe nem juthat fény, ha a
szem-felület sugár nem esik egybe a tükrözött sugárral. Gyakorlatilag azonban a
mindig fennálló diffúz visszaverődés következtében, amint azt látni fogjuk, ezt
az esetet visszavezetik a kvázi diffúz visszaverődés esetére.
A visszaverő anyag minősége
is többféleképpen befolyásolja az eredő fényességet. Diffúz visszaverődés
esetén anyagjellemző az Rd visszaverődési (reflexiós)
tényező, mely színfüggő, azaz minden színtartományhoz más és más az
értéke (ezen a fizikai tulajdonságon alapul a passzív multispektrális
távérzékelés). Részben az anyagminőségtől, részben az i beesési szögtől
függ a W(i) tükrözési együttható, mely a tükrözéssel visszavert fényenergia mennyiséggel
arányos.
Bár a térinformatikában nincs jelentősége, a teljesség kedvéért megemlítjük,
hogy az anyagok fényáteresztők is lehetnek s ebben az esetben az
áteresztett fényenergia a T áteresztési tényezővel arányos, mely szintén
az anyag minőségétől függ.
Kvázi diffúz visszaverődés esetén,
tehát abban az általános esetben amikor a felület diffúz visszaverését bizonyos
mértékű tükrös visszaverés is módosítja, a szembe jutó Eps
fényenergia az alábbi közelítő képlettel számítható:
|
|
(33),
|
ahol Ips a fényforrásból a
visszaverő pontba érkező sugaras fényenergia, az i és s szögek
értelmezését pedig a 4.44 ábra szemlélteti.
Ha diffúz megvilágítás is van, úgy az abból visszavert fényenergia hozzáadódik
(33) értékéhez. Ebben az esetben tehát
|
|
(34),
|
ahol Epd a pont diffúz
megvilágításából diffúzan visszaverődő fényenergia, Id pedig
adiffúz megvilágítás energiája.
|
4.44 ábra - a
szögek értelmezése a fény visszaverődésekor
|
|
Amint
látjuk a megvilágítás erőssége nagymértékben függ a felületelemnek a
megvilágítási és szemlélési pontokhoz viszonyított helyzetétől, melyet az
i és s szögek fejeznek ki. A (33)-ban és (34)-ben szereplő n
kitevő értéke 1 és 10 között változik. Minél simább a felület annál nagyobb
szerepe van a direkt tükrözésnek következésképpen n értéke annál
nagyobb, fordítva matt felületek esetén kis n értékeket állítanak be a
szoftverek.
|
A felület milyenségét a
szoftvereknek rendszerint beállító dobozok kitöltésével adja meg a felhasználó.
Azonos anyagminőség,
megvilágítási irány, sugaras illetve sugaras és diffuz megvilágítási energia
esetén a visszavert fény csak a felületelem elhelyezkedésétől azaz a
felületi normális irányától függ. Mivel a terepet a DEM és TIN modellek
sík négyzet illetve háromszöglapokkal modellezik ez azt eredményezi, hogy a
lapok élein a (33) illetve (34) képletekből számítható megvilágítottság
ugrásszerűen változik, ami durva felbontás esetén előnytelen,
természetellenes látványt eredményezhet. Ezt elkerülendő, a síklap
sarokpontjainak normálisát a sarokpontban metsződő lapok normálisainak
átlagaként határozzák meg, kiszámítják e pontok fényességét, majd a
sarokpontok fényességét az érintett oldalak mentén lineárisan
interpolálják. A lapok belsejében lévő pontok fényességét pedig
metszetek mentén interpolálják a metszet oldalakból kimetszett
fényességértékeire támaszkodva.
A
4.45 ábrán megpróbáltuk felvázolni az elmondottakat.
Az ábra A
részén a 2 háromszög a és b sarokpontjaira megrajzoltuk a
sarokpontokban csatlakozó lapok normálisainak átlagából levezethető na
és nb átlagos normálisokat (mivel helyszűke
miatt a c pontban találkozó valamennyi háromszöglapot nem tudtuk
megrajzolni azért nc-t sem tüntettük fel a rajzon.
Az ábra B
részén felraktuk az a, b, c pontokban az átlag normálisokból
számítható fényességet és a lineáris interpoláció grafikus felvázolásával meghatároztuk
valamely lapon fekvő P pont fényességét.
|
|
4.45 ábra -
fényességi értékek interpolálása
|
|
|
4.46 ábra - réz
csonka kúp árnyalása AutoCAD-ben
|
|
|
4.47 ábra -
tájkép árnyalása AltaVista program-demóban
|
|
A 4.46 ábrán
megpróbáltuk az árnyalást egy szabályos tárgy (esetünkben egy csonka kúp)
bemutatásával szemléletesebbé tenni. Sajnos a szövegszerkesztő grafikus
szűrője nem túl meggyőzően támogatta ezt a törekvésünket.
|
A 4.47 ábrán pedig
egy terepszakasz öszi képét látjuk madártávlatból. A reprodukció itt sem túl
sikeres, de talán képes arra, hogy szemléltesse a fentiekben vázolt száraz
elméleti meggondolásokat.
|
Az árnyalás jelentőségét legjobban talán a
4.49 ábrán látható domborzati térkép szemlélteti. Az ábrán a svájci domborzat
lejtőirányainak (aspekt) kihangsúlyozására használják az árnyékolást.
|
|
4.48 ábra -
Svájc domborzati térképe
|
Nem igényel külön magyarázatot, hogy egy
ilyen ábrázolás még a laikusok számára is értelmezhetővé teszi azokat a
felszíni formákat, melyeket szintvonalas domborzatábrázolás esetén még a
szakembereknek sem könnyű rövid idő alatt áttekinteni
|
Még egy új dologra is felhívja a figyelmünket
a megelőző két kép: a színek szerepére a szemléltetésben. Mivel ez a téma a
hardver feltételek fejlődésével egyre nagyobb gyakorlati jelentőségre tesz
szert a következő pontban röviden összefoglaljuk a színekre vonatkozó elvi és
technikai kérdéseket.
Ha a színek szerepét vizsgáljuk a megjelenítésben, akkor két
oldalról közelíthetjük meg a kérdést:
- Az
alkalmazott színek vizuális hatásának - jelentésének oldaláról;
- A kiválasztott
színek számítógépen történő technikai realizálásának oldaláról.
Az első szempont vizsgálatakor döntő
jelentőségűek a topográfiai és tematikus térképezés hagyományai.
A hagyományok figyelembevételénél azonban nem szabad elfelejteni, hogy a térképek nyomdai előállítását
jelentősen bonyolította és a színek számától függően drágította a
többszínnyomás, minek következtében a kartográfusok kénytelenek voltak az
alkalmazott színek számát a minimálisra csökkenteni.
A legáltalánosabban
elfogadott hagyományos színsorozattal a rétegszínezésben - a domborzat
hypszometrikus ábrázolásában találkozunk.
Ezek szerint, ha a domborzatot, tengerek esetén a tengerfenék formáit magasság
szerint (a tengerfenék mélységét negatív magasságnak tekintve) osztályokba
soroljuk, úgy az
alkalmazott színskála a tengerek esetében a sötétkéktől a világoskékig (a
legmélyebb a legsötétebb), szárazföldek esetén a sötétzöldtől a világoszöldön,
sárgán, világosbarnán, sötétbarnán keresztül a vörösig (néha fehérig vagy
rózsaszínig) tart. Érdemes megemlíteni, hogy a szárazföld tengerszíne
alatti részeit is sötétzölddel (és nem világoskékkel) ábrázolják. Ez utóbbi tény valamint az a már említett körülmény, hogy a havasokat
a sötétbarnát követően nem sötét hanem világos színnel jelölik tulajdonképpen
azt mutatja, hogy ezek a
domborzati térképek a magassági ábrázolás mellett a felszín bizonyos
jellemzőit tematikusan is ábrázolják.
Ez az
állításunk még inkább megerősödik ha az általános iskolából jól ismert hegy
és vízrajzi térképekre gondolunk, melyeken magasságuktól független egységes
kék színnel jelennek meg a folyók és tavak.
A 4.49 ábrán a
rendelkezésre álló színek (paletta) felhasználásával megpróbáltunk bemutatni
egy sziklás vidékkel körbevett völgyet, és a völgyben elhelyezkedő folyót.
|
|
4.49 ábra -
domborzatszínezés
|
|
Az elfogadott színhozzárendelések egyöntetűsége csökken az
úgynevezett földhasználati rétegek színezésekor. Ez több dologgal
is magyarázható.
A hagyományos topográfiai térképek, melyek először ábrázolták egységesen a
földhasználat bizonyos elemeit (domborzati idomok, úthálózat, vizek, bokros
területek, legelők, kertek, szántók, erdők építmények, stb.) igyekeztek a rendelkezésre áll
színeket úgy hozzárendelni, hogy azok valamilyen kapcsolatban legyenek a
kérdéses objektumok vizuális megjelenésével. Példaként említhetjük
az erdők zöld színét, a vizek kék színét, illetve az éghetetlen anyagokból készült épületek vörös
színét. Bár az utóbbi esetben a kapcsolat a szín és a
vizuális benyomás között nem annyira kézenfekvő, a kapcsolat mégis
fölfedezhető, ha arra gondolunk, hogy a tűzálló anyagok közül leggyakrabban
téglát alkalmaztak házépítésre.
A többcsatornás távérzékelés megjelenésével
azonban nem csak bővült a földhasználati fedvények bizonyos objektumainak
osztályozási lehetősége (növényzet, talajtípusok, stb.), de az úgynevezett hamis
színes kompozitokon a paletta is megváltozott (pld. az egészséges
vegetáció élénk vörös, a betegségekben szenvedő halvány rózsaszín) elsősorban a tematikus térképezésben megszokott azon
elvek alapján, hogy a kiemelendő foltokat élénken kell megjeleníteni és erős
kontrasztot kell alkalmazni a megkülönböztetendő osztályok között. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a számítógép nyújtotta lehetőségek
megsokszorozták a földhasználati fedvények lehetséges variánsait, úgy nem
meglepő, hogy e területen már nem beszélhetünk egységes színezésről. Ha
sommásan akarjuk összefoglalni a jelenlegi helyzetet, úgy azt mondhatjuk, hogy a regionális tervezők inkább
a vizuális benyomásokat tükröző térképezés hagyományait kivájnák
továbbfejleszteni, míg egy egy szűkebb jelenség globális vizsgálatakor a
természettudósok inkább a távérzékelési gyakorlat színezési módszereire
támaszkodnak.
A 4.50
ábrán az előbbire mutatunk be egy ausztrál példát. A földhasználati fedvényt
arra használták, hogy új üdülőtelepet tervezzenek Sidney környékén. Amint az
ábrából látható, a természetes színhatás alkalmazása mellett a kartográfus
vonalkázási minták segítségével igyekezett megkülönböztetni az azonos színű de
más objektumhoz tartozó elemeket.
A
színek és vonalkázás összekapcsolása egyértelműen arról tanúskodik, hogy a
térkép alkotója topográfiai térképezési hagyományon nevelkedett.
|
4.50 ábra -
földhasználati térkép színezése
|
|
|
A népességi, gazdasági, kulturális, stb adatokat tartalmazó
fedvények a dolog természetéből adódóan nem alkalmazhatják azt az elvet, hogy a
fedvény színezése tükrözze a valóság vizuális felfogását, hisz pld. a egy
ország népsűrűsége nem vált ki a szemlélőből semmilyen színhatást. Ebben az
esetben a színekkel
valamely jelenség számokban kifejezett értékét kívánjuk kódolni.
Jól szemlélteti a jelenséget ha a számok növekedését vagy
csökkenését a "természetes
színskálához" rendeljük. Ezt a növekedést vagy csökkenést avval is még
plasztikusabbá tehetjük, ha a változás ütemében nem csak a színeket, hanem azok
fényességét is valamilyen irányban szisztematikusan változtatjuk. A későbbiekben a HSV színmodell ismertetése kapcsán
megismerkedünk mind a természetes színskála létrejöttével, mind pedig a
fényesség paraméterével. Egyelőre elég annyit tudnunk, hogy a színek ebben a modellben a
következőképpen jönnek egymás után:
sárga, zöld, encián, kék, bíbor, vörös.
|
4.51 ábra -
intervallumok megfeleltetése színeknek
|
|
A
4.51 ábrán egy afrikai modellkísérlet eredményeit mutatjuk be a fenti elvek
alapján (a legnagyobb értékhez rendeltük a sárga színt az alkalmazott
legnagyobb fényességgel, a legkisebbhez pedig a vörös színt az alkalmazott
legkisebb fényességgel).
|
Még egyszerűbb a helyzet azokban a gyakorlati esetekben,
amikor az objektumokat rangsor nélkül kívánjuk megkülönböztetni, pld. ha csak
az országokat kívánjuk megkülönböztetni Afrika térképén. Ebben az esetben arra
kell törekednünk, hogy lehetőleg minden ország különböző színnel kerüljön
ábrázolásra. ha ez nem lehetséges, úgy legalább azt el kell érnünk, hogy
egymással határos országok ne legyenek azonos színűek. Ezenkívül még
gondoskodnunk kell arról is, hogy az egész térkép megjelenése esztétikus
legyen.
Szólnunk kell végül a szinek alkalmazásánál a funkcionalitás
szerepéről is. A színek
elsődleges szerepe, hogy azonnali vizuális megkülönböztetést, esetleg
osztályba sorolást biztosítson a felhasználónak. A második
szempontról már szóltunk. Az első szempont viszont azt kívánja, hogy az objektum színe jól
megkülönböztethető legyen, ez pedig a háttérhez való viszonyától és
kiterjedésétől függ. Nagy foltszerű objektumok esetén bátran alkalmazhatunk kis
kontrasztot (különbséget a háttértől illetve a szomszédoktól) ha ezt valamilyen
tematikus ok (pld. természetes színsor megfeleltetés) indokolja. Vonalas
objektumok pld. utak, határok stb. esetén azonban ez megengedhetetlen. Hogy ez
a figyelem felhívás különösen a számítógépes szakemberek számára nem felesleges
azt jól bizonyítja néhány GIS demó, melyek tervezői pld. az utakat
sötétbarnával jelölik a fekete háttéren, s minél fontosabb az út annál kevesebb
színnel (szaggatott vonal, eredmény vonal, stb.). Hogy nem
mutatom be ezeket a negatív példákat az csak azért van, mert az olvasó
nyomtatási lehetőségeimnek tudná be, hogy nem lát semmit.
A vizuális kérdések áttekintése után térjünk rá színek
számítógépes előállításának technikai kérdéseire.
Természetesen nem fogunk foglalkozni sem a hardver sem a
szoftver részleteivel, alapvetően azt szeretnénk elérni, hogy a felhasználó
megismerkedjen azokkal a lehetőségekkel amelyekkel színeket választhat, s hogy
a választása olyan legyen amilyent elképzelt. A számítógépes színgenerálás azon a fizikai tényen
alapul, hogy különböző erősségű vörös, zöld és kék szín összeadásával az
összetevők megfelelő aránya esetén tetszőleges szín létrehozható. Ezt a
rendszert, mivel az alapszínek összeadásával generálja a színeket additív
színgeneráló rendszernek nevezik. Az alapszínek angol neveinek (Red,
Green, Blue) kezdőbetűi alapján a rendszert gyakran egyszerűen RGB
rendszernek is hívják.
A számítógép képernyőjén három
réteget alkalmaznak, melyeket külön-külön elektronágyúk gerjesztenek. Az
elektron sugárzás hatására a rétegek ugyanazon a képelem területen vörös, zöld
és kék fényt bocsátanak ki, melyek összeadódva generálják a kérdéses pixel
színét. Az, hogy az elektronágyúk hány erősségi fokozatban képesek kiváltani az
alapszíneket attól függ, hogy a grafikus kártya hány bitet biztosít az egyes
elektronágyúk vezérlésére. A jól ismert EGA kártya két-két bitet használ e
célra s ez azt eredményezi, hogy a megjelenítendő szín 64 szín közül
választható. A VGA és az IBM 8514/A kártyák ugyan e célra hat-hat bitet
tartalékolnak s e miatt a megjelenítendő szín 262144 színből választható.
A képernyővezérlők másik
pamétere egy képpont tárolására szolgáló bitek száma. Ettől függ ugyanis, hogy
egyidejűleg hány szín jeleníthető meg a képernyőn. Az egyidejűleg
megjeleníthető színeket palettának hívják. Az EGA és VGA négy biten tárolja a
képpontokat így egyidejűleg 16 szín megjelenítésére képesek, az IBM 8514/A
esetében minden pixelhez nyolc bitet rendelnek s így a palettában szereplő színek
száma 256.
A korszerűbb (pld. S3 típusú) grafikus kártyák esetében
bizonyos határokon belül szabadon programozható a színskála, paletta és a
felbontás (a megjeleníthető oszlopok és sorok száma), mivel a grafikus memória
összterülete nem változhat, több szín, nagyobb paletta kisebb felbontást von
maga után. Amint láttuk a palettát még az EGA esetében is több színből kell
kiválogatni. A GIS, CAD és egyéb grafikus programok rendszerint rendelkeznek
egy vagy több előregyártott palettával, de a jobb programok felhasználói
paletták létrehozását is lehetővé teszik, sőt az újabbak amint erre később
rátérünk még segítik is a paletta generálást.
|
Míg a képernyőn a színek összeadás
eredményei, addig a nyomtatók, mivel fehér papírra dolgoznak három alapszínt
megvalósító festékkel, úgynevezett szubtraktív rendszerben,
kivonással hozzák létre a színeket. Az alkalmazott alapszínek ebben az
esetben az encián (Cyan), bíbor (Magenta) és sárga (Yellow), s ezért e rendszert CMY rendszernek is hívják.
|
Az alapszínek erőssége ebben az esetben a kérdéses festékréteg
vastagságától függ.
Az elmondottak illusztrálására a 4.52 ábrán bemutatjuk az additív és
szubtraktív színgenerálás alapelvét.
Mind az RGB mind a CMY színmodellt olyan egységkockával
szokták ábrázolni, mely egy térbeli derékszögű koordináta rendszer első
térnegyedében helyezkedik el. A
kockákon belül elhelyezkedő minden pont egy-egy színnek felel meg, mely a pont
R,G,B illetve C,M,Y koordinátáiból keverhető. A
koordináták 0 - 1 között változhatnak, amely százzal szorozva a kérdéses szín
maximumának %-át jelenti. Ha tehát pld. 64 színfokozatunk van és R=67%, G=28%,
B=9% ez azt jelenti, hogy a szükséges elektronsugár vezérlési értékek R=42,
G=18, B=6, (bizonyos programok lehetővé teszik a százalékban való beállítást
is). A fentiek illusztrálására a 4.53 ábrán bemutatjuk a kockamodelleket.
|
4.53 ábra - RGB
és CMY kockamodellek
|
Az ábrából jól látható, hogy a kocka csúcspontjain
elhelyezkedő színeken kívül, megfelelő gyakorlat nélkül szinte lehetetlen
megsaccolni, hogy a választott vörös zöld és kék összetevők keverése milyen
színt fog eredményezni. Talán
az egyetlen szabály, amit a kockával kapcsolatban érdemes elmondani az az, hogy
két szín közötti folyamatos átmenetet a két színpontot összekötő egyenesen való
haladás biztosítja.
|
4.54 ábra - a
HSV modell származtatása az RGB kockamodellből
|
|
A
4.54 ábrán felvázoltuk a felhasználóbarátabb HSV (Hue=színszög,
Saturation=telítettség, V a fényességet jelöli, de a Value=érték rövidítése)
származtatását az RGB modellból. Szerkesszük meg az RGB kocka
Fekete-Fehér átlóját és a fehér pontban helyezzünk el egy az átlóra merőleges
síkot. Vetítsük fel a kocka maradék hat csúcspontját merőlegesen a síkra és a
nyert szomszédos pontokat kössük össze. A nyert hatszöget tekintsük egy gúla
alapjának, melynek csúcspontja a kocka fekete pontja. A nyert modellt most
már önállóan is ábrázolhatjuk a 4.55 ábrán.
|
Ha a HSV
rendszer gúláját tükrözzük az alaplapjára és az alaplaphoz V=0.5 értéket
rendelünk, úgy a az úgynevezett HLS rendszert kapjuk, melyet
szintén ábrázoltunk a 4.55 ábrán. A két rendszer között az a leglényegesebb
különbség, hogy az ábrázolt alapszínek kiválasztása a fényességi skála maximumán (HSV) vagy közepén (HLS) történik-e.
A modellel kapcsolatban három dolgot kell megjegyeznünk:
1. Látható az
ábráról, hogy mind a színt (H), mind az élénkséget (S), mind
pedig a fényességet (V) közvetlenül vezérelhetjük.
2. A gúla a
kocka bonyolult leképzése, következésképpen nem lehet egyszerű módon a két
rendszer közt átszámolni, ezt az átszámítást a jobbminőségű grafikus programok
biztosítják.
3. A
programok annak a fügvényében állapítják meg H, S és V beállítási egységeit, hogy
az R G és B hány fokozatú, mégpedig olymódon, hogy az előbbiek állítási értékei
nagyságrendileg megegyezzenek az utóbbiakéval.
4.
|
|
4.55 ábra - a
HSV és HLS modell
|
|
Ezek után már nincs más feladatunk, minthogy a PSP
program beállító ablaka segítségével bemutassuk miként segítik a korszerű
grafikus szoftverek a paletta színeinek beállítását.
|
4.56 ábra -
színválasztó panel
|
|
A 4. 56 ábrán az encián színt rendeltük a
paletta egy kiválasztott sorszámú színtartójához (a kérdéses paletta az előző
lépésben jelent meg, s nekünk kétszer kellett kattintani arra a színtartóra,
melyet meg akarunk változtatni).
Az ábrából látható, hogy az RGB állítási lehetőség
256 fokozatú (0-255), míg a megfelelő HLS értékek 0-240 között
változnak (pontosabban a H 0 és 239 között változtatható).
|
Ha az ábra jobboldalán lévő nyilat felfelé
toljuk úgy a szín egyre világosabb lesz (L értéke növekszik) míg az ábra
tetején el nem éri a fehér színt, ekkor L=240. A fehér szín megjelenése
független attól, hogy H és S milyen értékekre vannak beállítva.
A baloldali nagyobb színes négyzet felső középső részén látható a beállító
kurzor mely vagy az egérrel vagy a H és S értékek bebillentyűzésével
mozgatható. A négyzetben H felel meg a vízszintes, S pedig a függőleges
koordináta tengelynek.
A beállítások RGB értékekben is elvégezhetők. A három beállítási lehetőség szinkron működik, azaz ha pld. egérrel
mozgatjuk a kurzort és a nyilat a megfelelő értékek mind a HLS mind az RGB
skálán megjelennek és viszont ha valamelyik skálán beállítási adatokat viszünk
be a másik skála is megjelenteti a kérdéses szín paramétereit valamint a kurzor
és a nyíl is a skála által meghatározott helyre megy.
Mielőtt a színek
tárgyalását lezárnánk fel szeretnénk hívni az olvasó figyelmét arra, hogy
néhány GIS szoftver, illetve szoftver verzió nem teszi lehetővé a paletta
szabad beállítását, vagy ha ez a lehetőség meg is van a beállítás csak a
kényelmetlenebb RGB rendszerben lehetséges.
Az első esetben
egyszerű eszközökkel nem igen tudunk mit tenni, ezért az ilyen szoftverek
használatát lehetőleg kerüljük. A második esetben előbb célszerű valamely
felhasználó barát szoftver segítségével létrehozni a kívánt palettát, kiírni az
RGB beállítási értékeket, majd bebillentyűzni azokat a használt GIS
szoftverbe.
Megjegyzéseit
E-mail-en várja a szerző: Dr Sárközy Ferenc